AZ ÉRZÉSEK ISKOLÁJA

A tanulásnak nemcsak kognitív, hanem érzelmi összetevője is van. Hatással van arra, ahogyan az információk, ismeretek rögzülnek a fejünkben, és egészen más a tanulás, fejlődés, amikor az  egész személyiségünkkel veszünk részt. Mindezt ráadásul társas közegben, interakciókban tesszük, egyértelmű tehát, hogy az érzések kísérik, színezik a tanulás sokféle útvonalát. De mit kezdjünk ezzel a jelenséggel tanárként? Hogyan érdemes a tanítás során az érzésekkel is foglalkozni?

Ezzel a témával foglalkozunk a Budapest School által szervezett EQ Tapas(z) esteken, ahol az iskolai érzelmi nevelés életszerű kérdéseit vesszük elő, játékokat, gyakorlatokat próbálunk ki, technikákat osztunk meg, saját iskolai történeteket mesélünk, és rácsodálkozunk, mennyire könnyű ezekhez kapcsolódni a hasonló tanári megélések miatt.

A láthatatlan érzések

Amikor bemész a terembe, és azonnal észreveszed, hogy valami van a levegőben... Amikor próbálsz beszélgetést kezdeményezni egy csapat kamasszal, arról, hogy vannak, és mindenki csöndbe burkolózva ül… Amikor kapcsolódó, jégtörő gyakorlattal próbálsz gyerekbarátabbá tenni egy órát, de a diákok zavarukban inkább eltrollkodják… Ismerős? Teljesen érthető, ha tanárként azt gondolod, mindenkinek jobb, ha inkább nem nyitod ki “Pandora szelencéjét”. 

Pedig az érzések számítanak - bár ez úgy hangzik, mint egy felszínes szlogen (egyébként az általunk ismert és követett, a YALE egyetem által kidolgozott iskolai érzelmi nevelés program, a RULER fő üzenete pont ez: “emotions matter”). Az EQ-hoz kapcsolódó skillek (az érzelmek felismerése, megértése, megnevezése, kifejezése és szabályozása) szorosan összefüggnek a tanulással, a döntéshozatallal és a kapcsolatok minőségével. Vagyis számít, hogy egy gyerek egy tanulási helyzetben érzelmileg hogy van: számít a figyelmében, az aktivitásában és még abban is, hogy mi marad meg a hosszútávú memóriájában az óra után. Az érzések akkor is ott vannak és hatnak, amikor észrevehetetlenek: a csöndben szorongó gyerek, a bizalmatlan kamasz, a megbántottságtól lefagyott padtárs, a zavarodottságát palástolni próbáló diák - ők mind ott ülnek az óráinkon. És nagyon nehéz a kovalens kötésre, másodfokú egyenletre vagy az ütemhangsúlyos verselésre figyelniük. 

Persze mindenkit óvva intünk a csodavárástól, nem lehet egy-két jópofa EQ-játékkal megfordítani egy osztály légkörét, pláne egy iskola érzelmi biztonságát. Ezért is hívjuk ezeket az EQ műhelyeket úgy, ahogy: amikkel próbálkozunk, azok a nagy egészhez képest csak tapaszoknak tűnnek. De ne becsüljük alá a jól megválasztott mikro-beavatkozások és gyorssegélyek hatását! Az első “tapaszunk” a műhelybeszélgetésekben a Hangulatmérő volt - egy eszköz, ami a sokszor kaotikus, megnevezhetetlen, kusza érzés-halmazt egy megismerhető, megbeszélhető, bebarangolható koordinátarendszerbe helyezi el. Ez egy elképesztően hatásos eszköz a gyerekek érzelmi szókincsének bővítésére. Ráébreszt, hogy mennyiféle árnyalata van még annak is, amikor csak annyit mondunk a hogy-vagy? kérdésre, hogy jól: nyugodt, derűs, elégedett, jókedvű, energikus, optimista - vajon éppen melyiket érezzük ezek közül? Megtanulni és megtalálni a megfelelő szavakat az aktuális érzéseinkre - látszólag apró és triviális lépés, azonban hatalmas elmozdulás, ha azon szeretnénk dolgozni, hogy egy megnémult osztályból némi gyakorlással valódi reakciókat váltsunk ki a hogy-vagytok? kérdésre. 

A túlságosan látható érzések

Van, amikor pont hogy a mindent felülíró, erőteljessé váló érzések jelentik a problémát, amiket egyszerűen nem lehet nem észrevenni. Noha a túlzott izgatottság vagy fékevesztett öröm is meg tudja nehezíteni a közös tanulást (ki ne szeretne egy témazáró előtti ismétlő órát véghezvinni közvetlenül egy győztes sportmérkőzés után?:), amikor a túlságosan észrevehető érzésekről beszélünk inkább a negatív skála jut először eszünkbe: csalódottság, düh, frusztráció, zaklatottság. 

Ahhoz, hogy tanárként közelebb tudjunk kerülni a negatív érzések kezeléséhez, először arra kell rácsodálkoznunk, hányféle jól bevált taktikánk van már arra, hogy ezeket a kellemetlen érzéseket diszkvalifikáljuk a mindennapokban. Az olyan mondatok, mint: ne izgulj!, lazulj már el!, ne gondolj rá! vagy a vigasztalásnak szánt nézd a jó oldalát!, és a teljesen hétköznapi ne haragudj! - jóhiszemű, problémamegoldó stratégiáknak tűnnek, a valóságban azonban azt üzenik, hogy a kellemetlen érzések (mint a harag, izgulás, szomorúság, csalódottság, stb.) nem helyénvalók, minél előbb megszabadítjuk magunkat tőlük, annál jobb. Ezzel szemben a reziliencia-kutatás egyre hangosabban próbálja felhívni a tanárok és szülők figyelmét, hogy a gyerekek áldozatos megkímélése a kellemetlen érzések megélésétől megfosztja őket fontos tanulási lehetőségektől. 

A nehéz érzéseknek is van helye, mert üzenetet hordoznak a számunkra - ez volt a második EQ Tapas(z) estünk egyik vezérgondolata. Nagyon könnyű volt kapcsolódni az érzéseket letiltó mondatok által kiváltott történetekben. “Most volt az érettségi. Rettenetesen idegesített, hogy az unokaöcsém egész héten azt hallgatta mindenkitől, hogy ne izguljon. De miért ne izgulna? Hiszen teljesen érthető, számít neki, és még motiválhatja is az izgulás, a tanulásban mert szeretné, hogy jól sikerüljön.” - mesélte az egyik résztvevő. “Észrevettem magamon, hogy hajlamos vagyok az érzéseket intellektualizálni, most már nagyon figyelek erre. Azonnal elkezdek az okokon, tanulságokon gondolkodni, ahelyett, hogy egy kis időt adnék a szomorkodásra.” - kapcsolódott be egy másik tanár a témába. 

Ezeken az esteken a műfaji keretünk a community of practice - aminek eléggé kifejező magyar nevet még nem sikerült találnunk. De a lényeg talán így is érzékelhető: közösséget formálunk hasonló érdeklődésű szakemberekből (akik között van középiskolai szaktanár, waldorf tanító, gyógypedagógus és tréner is), és az érzelmi nevelés gyakorlati oldaláról tanulunk egymástól. Jó megtapasztalni, hogy ezek a - egy tanárképzéshez képest - mikro-léptékű sajátélmények és beszélgetések is elindítanak változásokat. Volt, aki az első alkalom után bátran mert az érzések “pandora-szelencéjéhez” nyúlni: “Úgy döntöttem, hogy egy órát fogok ennek szentelni, és megkérdeztem a csoportot, hogy a közös munkánkkal kapcsolatban most kiben mi van. Mindenki elmondhatta, és én is hozzátettem a saját megéléseimet. Másnap, miután aludtak rá egyet megkérdeztem, van-e még valami, amit szeretnének megosztani. Érkezett két új gondolat. Aztán belekezdtünk az órába, és teljesen másképp lehetett ezzel a csoporttal dolgozni, mint eddig.”